Hangulatingadozással, megközelíthetetlen természettel találják szembe magukat, úgy látják, a gyerek egyre rosszabb szokásokat vesz fel, szörnyű divatot követ, piercinggel újít, cigarettához nyúl. Szemlátomást lusta, trehány, s ha a szülő óvón szeretgetni akarja, reflexből visszautasítja: :„Anyu, neee!” Hát csoda, ha ezek után az elkeseredett szülő dühösen kifakad, s hálátlan kölyöknek titulálja gyermekét? Mondván, hogy ő nevelte fel, ő etette, pelenkázta, taníttatta, hát ezt érdemli egy anya?! Egy apa? Ami végül is jogos, csakhogy a kamaszok ettől – bár lelkiismeretfurdalás gyotri oket – még jobban begubóznak, és még inkább dacolnak a szülők ellen. Nehezen lehet megérteni? Elhiszem. De azért nekünk, kamaszoknak sem könnyű.
Ha pedig a szülő folyamatosan mindent tiltani akar, a gyereke csakazértis csinálni fogja. A tiltás a legrosszabb módszer, mint ahogy az sem szerencsés választás, ha folyton mindent tudni akarnak rólunk, számon kérnek tőlünk mindent. Így az az érzésünk lesz, hogy folyamatos ellenőrzés alatt vagyunk, és ezt – higgye el mindenki! – nagyon utáljuk. A kamaszoknak is szükségük van saját titkokra, csínyekre, kamaszkori emlékekre, amiket majd később felidézhet, elmesélhet.
Igen, követünk el butaságokat, de tanulunk is a hibákból, tévedésekből. Nem lehet minden gyereket megóvni a csalódásoktól, sőt szerintem nem is helyes dolog a túlzott óvatosság. Egy gyerek ugyanis, ha nem csalódik, könnyelmű lesz. Az elszenvedett sérelmek, rossz tapasztalatok viszont megértetik vele, hogy az élet fájni is tud.
z